A női hokiválogatott történetének első gólszerzője a hőskor diszkrét bájáról, Ancsin János kézcsókjáról és Szilágyi Áron aranyat érő találatának tévés lassításáról.
– Még néhány nap, és Ceské Budejovicében elkezdődik a női jégkorong elit-világbajnoksága. Mit tippel, milyen szereplés várható az újonc magyar válogatottól?
– Bizakodó vagyok, szerintem ugyanúgy helytállnak majd a lányok, ahogy eddig minden alkalommal, amikor a legjobbak között szerepeltek. Erős a mezőny, a svédek, a japánok, a norvégok és a németek a riválisok, két csapatot kell megelőzni a bennmaradáshoz, ezzel együtt őszintén remélem, hogy sikeres vb előtt állunk.
– Összesen négy vb-kvalifikációs tornán vett részt, a statisztika szerint három gól és három gólpassz volt az összesített mérlege. Milyen emlékei vannak
e szereplésekről?
– Imádtam minden egyes meccset, függetlenül attól, hogy az eredményeinket természetesen össze sem lehet hasonlítani a maiakéval. Más volt a lebonyolítási rendszer, 2000-ben, az első tornának például az volt a tétje, hogy a győztes a következő idényben a B-csoportban szerepelhet. Az észak-koreaiak végeztek az első helyen, mi nyolc csapatból hatodikok lettünk, de így is ünnep volt minden mérkőzés, főképp, hogy Székesfehérvár és Dunaújváros volt a két házigazda. A dél-afrikaiak elleni győztes meccsünkön gólt és gólpasszt jegyeztem. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a magyar női jégkorong szárnybontogatásának.
– Ez valóban a hazai női hoki hőskora volt. Kicsit sem fáj a szíve, hogy nem mostanra esik a pályafutása, amikor a nemzeti csapat a világ elitjével versenyez, legjobb játékosaink pedig nyugat-európai, sőt tengerentúli klubokban légióskodhatnak?
– Mi hobbiból hokiztunk, a csapattársaim iskolába jártak vagy dolgoztak, a profi sport fényévnyi távolságban volt. Akkoriban mi, csatárok annyi taktikai utasítást kaptunk, hogy ott a kapu, lődd be a korongot! Mostanság komplett meccsstratégiát dolgoznak ki a szakmai stábok, egészen más a felkészülés, s nem mellesleg jóval nagyobb figyelmet kapnak a női játékosok is. Persze eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha manapság lehetnék aktív hokis; nos, az biztos, hogy késő lenne tinédzserként elkezdeni, a kislányok napjainkban már öt-hat évesen ismerkednek a sportággal.
– A Városligeti Műjégpályán beszélgetünk, önnek hazai környezetben, hiszen innen indult a jeges karrierje.
– Egy ugrásra, a Podmaniczky utcában laktunk, sportos oviba jártam, hetente egyszer kihoztak a műjégre totyogni. Itt tanultam meg az alapokat, s amikor iskolás lettem, anyukám telente bérletet vett nekem. Suli után elkészítettem a házi feladatot, s indultam a műjégre! Így ment hosszú éveken át. A kilencvenes évek elején kezdtek lányokat toborozni előbb az első, aztán a második női csapathoz, így kerültem képbe én is. Az első edzőm Szilassy Béla volt az Amazonok együttesnél, de mivel a rivális Marilyn hosszú időn át egyeduralkodónak számított, én pedig nagyon szeretek első lenni, átigazoltam Balogh Tibor csapatához.
– Mit szóltak a szülei, amikor előállt az ötlettel, hogy kipróbálja magát jégkorongozóként? Abban az időben ez nem volt szokványos sportágválasztás.
– Vagány csajnak számítottam, tizennégy évesen jogosítványom volt és motoroztam, sőt a zsebpénzemet motoros futárkodással egészítettem ki. Nem volt otthon sokkhatása annak, hogy elkezdtem hokizni, ráadásul akkor már tizenhat éves voltam. A felszerelést persze komplikáltabb volt beszerezni, mint manapság; kezdetben fiúcsapatok levetett mezét kaptuk meg, abban játszottunk.
– Mennyire ismerte a sportágat, amikor először hívták jégkorongozni?
– Meccsekre nem jártam, de azt azért tudtam, hogy létezik ilyen sportág. A műjégen volt egy dühöngő – mostanság is van vasárnaponként –, ezen az elkerített részen a jobban, ügyesebben korcsolyázó srácokkal fogócskáztunk. Jó részük hokizott, ők meséltek a játékról, s amikor bekerültem az Amazonokhoz, nagyon büszkék voltak rám. A Ligetben és a Kisstadionban edzettünk, igaz, mostohagyerekként a leglehetetlenebb időpontokban kaptunk jeget. Reggel hatkor és este tízkor tréningeztünk, öltözőnk nem volt, a Kisstadion folyosóján pakoltuk le a ruhánkat. De ez mind nem számított: a játék szenvedélyes szeretete vitt minket előre. Személy szerint elsősorban az motivált, hogy gólt akartam lőni!
– Voltak-e sikerélményeik a fiú kölyökcsapatok ellen, hiszen a lányokat e korosztállyal versenyeztette a szövetség?
– Óriási bizonyítási vágy dolgozott bennünk, nagyon szerettük volna megmutatni, hogy fiúk ellen is képesek vagyunk nyerni. Nem ez volt persze a jellemző. Mire reagáltunk egy játékszituációra, háromszor körbekorcsolyáztak minket, ezzel együtt begyűjtöttünk néhány győzelmet. Az 1993–1994-es idényben indult el az első női bajnokság, az egymás elleni meccsek igazi presztízscsatának számítottak.
A teljes interjú megtekinthető a linkre kattintva: itt.